Tisztelt honfitársaim, kedves kolumbiai magyarok, családtagok!

 

Mint minden évben, most is saját körben ünnepeljük az ezerkilencszázötvenhatos forradalom és szabadságharc évfordulóját - idén a hatvannyolcadikat - a nagyköveti rezidencián, ahol alkalmunk lesz együtt megnézni egy gyönyörű filmet az ország házáról és hazai borokat, magyar ételeket kóstolni.

A hősökre és a forradalmi pillanatra való emlékezés mellett az összetartozás ünnepe ez számunkra és a külföldre szakadt honfitársak számára. Többen vannak köztünk, akiknek ősei a forradalom utáni véres kommunista megtorlás elől menekültek el az országból, tudva, hogy talán soha többet nem térhetnek vissza hazájukba, amelynek szabadságáért ők és harcostársaik készek lettek volna az életüket áldozni. Megtört szívvel, az otthon maradottakért aggódva hagyták el a megszálló szovjet tankok, a kommunista Vörös Hadsereg által taposott országot. A szabadságért való rajongásukat, a kommunista elnyomás és diktatúra iránt érzett megvetésüket és dühüket azonban sem a tankok, sem a távolság nem tudta megtörni.

Kevéske személyes holmit hoztak magukkal, útlevelet, igazolványt, egy fényképet a szeretett szülőről, testvérről, a család, a gyökerek, a hajdani békeidők utolsó kézzel fogható emlékét. Értékeik, amelyekért készen voltak fegyverrel harcolni, a szívükben jöttek velük. Tisztelet a bátraknak, akik a forradalom és a hazaszeretet soha ki nem hunyó parázsával a szívükben vágtak neki a nagy útnak, és keltek át a tengeren, hogy egy szabad világban nevelhessék gyermekeiket. Tisztelet az ősöknek, akik megvetették a lábukat ebben az új és ismeretlen világban, az őket befogadó országok értékes tagjaivá váltak, de soha nem feledték nyelvüket, kultúrájukat, az otthonról hozott ízeket.

Örülök, hogy a leszármazottak, a jelen generációja is kötődik az anyaországhoz, legalább részben magyarnak érzi magát, és büszke a származására. Remélem, hogy minél többen tudnak majd Magyarországra látogatni, a fiatalok kihasználják a Diaszpóra Ösztöndíj lehetőségeit, és egyre többen vágnak bele a magyar nyelvtanulás nagy kalandjába. „Nyelvében él a nemzet” - mondták elődeink, és nem csak arra gondoltak, hogy a szlávok és németek között csak a nyelv megőrzésével tudunk megmaradni. Úgy vélem, az is rejlik ebben az idézetben, hogy a nyelvünk őrzi hagyományainkat, történelmünket, sajátos lelkületünket.

Azt a harcos, szabadságszerető lelkületet, amely a magyar állam ezeréves sorsát mindig is jellemezte. Attól a pillanattól fogva, hogy hazaérkeztünk a Kárpát-medencébe, vérünk és életünk árán őrizzük azt a mongolok, az ottománok, az osztrákok és utoljára a szovjetek ellen. Minket csak tűzzel és vérrel lehetett idegen uralom alá kényszeríteni, mert a magyarok nem akartak mást, csak békében élni a Kárpátok hegylánca között, és megőrizni szuverenitásukat.

Ezer év telt el az államalapítás, és 68 év legutolsó nagy forradalmunk óta, de a magyarok nem változtak. Most sem akarunk mást, csak békében élni, és megőrizni szuverenitásunkat. De a világ sem változik. A nagy geopolitikai folyamatok mellettünk, a fejünk fölött alakulnak, és ezek aktuális irányítói most sem tudják elfogadni, hogy van egy kis ország, egy furcsa nyelvet beszélő nép, amely nem alkuszik meg, amelyet egy érdek vezérel: szeretne megmaradni, szeretné megőrizni ezeréves identitását és értékeit. Ezért nem áll be egyik nagy világbirodalmi blokkba sem, ezért képviseli következetesen, mindig saját érdekeit.

Ezt az irányt követjük az Európa Tanácsi elnökségünk fél éve alatt is, habár hihetetlen ellenállást és nemtelen támadásokat kell eltűrnünk. 2015-ben többszázezer gazdasági menekült özönlött be Magyarországra. Ugye emlékszünk, a híradásokra, a pályaudvarokat, köztereket elfoglaló tömegre, a német kancellár szavaira: „Wir schaffen das”, vagyis „Megoldjuk”.

A menekültválság addig tartott Magyarországon, amíg meg nem építettük a határt védő kerítést, amíg be nem vezettük a szigorú határellenőrzést, és meg nem építettük az átmeneti menekültszállásokat. Akkor egész Európa ellenünk fordult, noha szerződéses kötelességünknek eleget téve az Európai Unió schengeni határait védtük. Azóta eltelt 9 év.  Egyre többen adnak nekünk igazat nyilvánosan, és még többen nem nyilvánosan. Ma már arról szól az európai migrációs politika, hogyan lehet azokat az illegális bevándorlókat visszaküldeni, akik fenyegetik a befogadó országok biztonságát és integritását, és hogyan lehet megakadályozni újabb tömegek beáramlását.

A magyar álláspont, amelyet következetesen képviselünk a világban az - mindig is az volt -, hogy a problémát ott kell kezelni, ahol keletkezik. Minél előbb meg kell oldani a közel-keleti válságot, és minél hamarabb le kell zárni az orosz-ukrán háborút. Külpolitikánk nem azt keresi, hogy kinek van igaza a háborúban – habár érdemes megjegyezni, hogy minden konfliktusban a leigázott és a megtámadott féllel érzünk együtt -, hanem azt, hogyan lehet újra béke. Nem másért, saját magunk védelmében. Soha nem voltunk olyan közel egy új világháborús konfliktushoz, mint most. Ezért a magyar külpolitika minden erejével azon van, hogy kimaradjon a mellettünk zajló háborúból, és meggyőzze azokat, akik azt pénzzel és fegyverrel segítik, hogy nem ez a helyes út. Magyarország békepárti. Befogadjuk az ukrán menekülteket, segítjük megtámadott szomszédunkat, de nem tápláljuk a konfliktus pusztító tüzét. Akkor sem, ha erre európai vagy globális szövetségeseink kényszerítenek minket.

A magyarokat most sem vezeti más, mint ezerkilencszázötvenhatban: nem másért harcolunk, mint a békéért és a szuverén döntések lehetőségéért. A történelem a migrációs kérdésben minket igazolt. Reméljük, hogy a háborúval kapcsolatos álláspontunkat is egyre több ország elfogadja, és ráébrednek arra, hogy most nem az ideológiai harc, hanem az önvédelem ideje van. És reméljük, hogy mire ez megtörténik, nem lesz túl késő.

Tisztelt kolumbiai magyarok, kedves honfitársaim! Kérem, soha ne feledjék, honnan és miért érkeztek idegen földre nagyszüleik. Soha ne feledjék az ő harcukat és az ő bánatukat.  Legyenek büszkék rájuk, a magyar kultúrára, magyar hagyományokra, a magyar lelkületre. Ilyen csak nekünk van, egyszeri és utánozhatatlan.

Csakúgy, mint a budapesti Parlament épülete, az ország háza, amely nemcsak a törvényhozás helyszíne, hanem államiságunk szimbóluma. Őrzi hazánk történelmét, hagyományait, emlékeit.

Ezért invitálom a megjelenteket sok szeretettel, hogy nézzük meg együtt a kiváló dokumentumfilmet, amely erről a csodálatos épületről szól.

Emelem poharam az ezerkilencszázötvenhatos forradalom és szabadságharc hőseire, a Kolumbiában otthonra talált egykori honvédőkre és gyermekeikre, unokáikra, akik nem feledik örökségüket, és ma itt ünepelnek velünk.